Kassai Tünde: Mi, kilencvennégyesek

 

Mi vagyunk azok, akiket egy jószívű néni bizalmasan félrehív az utcán, hogy ,,Szegény kicsim, hogy lerongyolódott a nadrágod, hát veszek én neked másikat!”. Kicsit para lenne elmesélni neki, pontosan hány ezret fizettünk ezért a farmerért, ezért inkább csak mosolygunk és bólogatunk – nem gáz. Ha sokat beszélgetnénk vele, még a végén el kéne magyaráznunk pár dolgot. Például azt, hogy a ,,kajakra” kifejezés nem egy sporteseményben való részvételre buzdító felhívás, hogy a ,,beoltani” ige használatának gyakorisága nem arra utal, hogy mezőgazdasági alapismereteink kapcsán folytatunk élénk eszmecserét a kortársainkkal, és hogy a ,,bebúr” szóval leírt cselekvésnek az égvilágon semmi köze nincs ahhoz a bizonyos diós süteményhez, amit ő szokott készíteni.

Mi, kilencvennégyesek. Csodalények. Esendőek. Nagyokat álmodók.

Nekünk nem kell csillagot hordanunk megkülönböztetésül, csak a tornacipőnkön, ha menők akarunk lenni. És ha már a külső megjelenést részletezzük, hát tudnod kell, szeretünk vasalni - főleg, ha a hajunkról van szó.

Számunkra az az ideális férfi, aki szuper gyors, rettentően erős, mindamellett túlontúl romantikus, és szívesen elfogyasztaná a vérünket.

Női példaképünk csakis olyasvalaki lehet, aki baromi tehetséges, brutálisan híres, és

teszi mindezt úgy, hogy a nagyközönség előtt való szereplésekor marha jó a ruhája - meg véres.

Mi nem ismerünk sok családi anekdotát, de teljesen jól értesültek vagyunk róla, hogy melyik ismerősünk mit ebédelt, illetve hogyan néz ki a fürdőszobája.

Mi a nagyvárosokban nem nagyon követjük nyomon a szomszédaink életét, de vadidegen fiatalokét, akiket bezárnak egy luxuslakásba, annál inkább.

Mi azokat a helyeket kedveljük, ahol van légkondi meg wifi.

Sokszor már nem tudjuk eldönteni, hogy valóban olyan különlegesek vagyunk-e, vagy csak egy a sok közül. Úgy érezzük, hogy rengetegen sokkal tehetségesebbek nálunk, és ez kicsit tré, mert bezzeg, amikor kicsik voltunk, és nem volt tévé meg számítógép, akkor annyival könnyebb volt elhinni anyának, hogy mi kincsecskék vagyunk és igazán-nagyon-különleges emberek.

Mikor elsősök lettünk, az egész világ megriadt és felbolydult, és amikor már megszoktuk a kisiskolás létet, éppen jobban összeállt. Unió, mondták, néztük a csillagokat, meg a kicsi zászlót, amit a kezünkbe nyomtak, hát jó. Megtanultuk a helyén kezelni a világ nagy híreit, amivel ráül a gyomrunkra meg a szívünkre. Talán egy kicsit már ahhoz a gondolathoz is hozzászoktunk, hogy a Föld haldoklik, és már rutinosan hunyunk szemet, ha valami nagy borzalom híre sodródik el hozzánk, már nem tudunk, már nem lehetünk érző lények, különben beleszakadnánk a nagy súlyba.

De azért reménykedünk, és építünk. Mert mi történne a világgal, ha senki sem akarná szépítgetni? És mi tudunk lépni valamit, valamit, ami majd találkozik a sok ezer másik aprócska lépéssel.

És akkor megszülethet valami hatalmas.